Abszurd mese

(részlet)
 
     Körülkémlelt, mi legyen a következő áldozata. Elhatározta, hogy az egyébként is egymás felé rohanó Androméda-galaxist és a Tejútrendszert pusztítja el elsőként.
     Akaratának nem lehetett ellenállni. Az idő már rég elveszítette jelentőségét, mint olyan, gyakorlatilag nem is létezett. A tér engedelmesen meghajlott, és a két galaxist kritikus távolságba helyezte.
     A kataklizma robbanásszerűen indult be. A gravitációs erők hatására a két óriás morbid táncba kezdett. Mint egy kígyó, egymásba fonódva kanyarogtak a spirál karok. Izzó robbanások kísértek minden mozdulatot. Olykor az egész egybefonódott rendszer pulzált, máskor remegett, mint a kocsonya, megint máskor pedig, mint kemény sziklatömbök, rontottak egymásnak egyes részek, melyek darabokra törve zúzódtak szét. A forgatagban egy-egy csóva kilökődött; egy része azonnal szertefoszlott a térben, másik része még –szinte pánikszerűen–  próbált kapaszkodni a központi részhez, de végül mégiscsak megadta magát, elvékonyodott, levált, majd szétszóródott. 
     A halál elbűvölve nézte a jelenséget. Saját hatalmától megrészegült. Szájában valami édeskés ízt érzett, amit akaratlanul is kóstolgatni kezdett. A hatalom édes íze. Az önteltség úgy terült szét tudatán, mint az ópium, amely rátelepül az idegvégződésekre.
     Ám amint a kataklizma alábbhagyott, meglepődve tapasztalta, hogy a környezet  lassan összeáll, és komplex rendszerré épül. Az összeolvadás hatalmas, pusztító folyamatában egy nagyobb galaxis született, mely bölcsőként újabb életek létrejöttének lehetőségét hordozta magában.
     –  Látod, mit műveltél? – kacagott fel az  Élet Szikrája.
Posted in Egy karosszék naplója eBook and tagged , , , , .

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .