Az ember aztán elfárad

Dabóczy Gergely
Az ember aztán elfárad…

 

Az ember aztán elfárad, leül.
És nem nézi már hány az óra.
Egy kicsit még matat belül,
Aztán tölt egy adag múltat,
Mely a szájpadlásra édes borként vetül.
Ízlelgeti, kóstolgatja, míg az emlék a fejébe száll.
Így éli át újra s újra,
Az első lépést, az első csókot, a születést, s a halált.
Nincs már határidő. Nem sürgős semmi.
Legyint: Nem kerget a tatár!
Csak mered maga elé, bámészan töpreng.
Semmire sincs szüksége ma már.
És ez így van rendjén!?
Hisz megküzdött mindent, mit a sors neki szánt.
Elfáradt, és elég volt. Nem kíván már új talányt.
Ujjával a karfán dobol, sokszor unja is magát.
Most már csak úgy lennie kell. Élni. Várni. Halni.
S egy új testben majd újrakezdheti talán…

 

2018. június

Posted in Blog, Vers and tagged , .

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .