Költészet

Most írhatnám…

Dabóczy Gergely – Most írhatnám…
(Aginak, a huszadikra – 1998.09.14)

Most írhantám azt, hogy a bőröd…
Meg azt is, hogy a szemed…
No meg azt is, hogy a hajad a válladra miképpen omlik le.
Meg azt, hogy amerre nézel, meg amerre jársz…
Meg azt is, ahogy főzöl, meg ahogy a mosógéppel bánsz,
Meg azt is ide kell vésnem, hogy melletted még soha el nem késtem,
Meg még a lábad nyomán is pipacsok nőnek,
És hogy egy ilyen jó nőnek, én vajon miért kellek?
Le kellene írnom, hogy benned minden megvan,
Hogy mindenből vésztartalékod is van,
És így a wc papír sem fogy el soha,
És sampon is van pót, meg sajt, meg bor, meg ruha.
Meg az is tény, hogy Te nem is horkolsz csak Én,
És azt csak hajnalfelé mondod, hogy ne hortyogj már hallod!
Még azt is hozzáteszem, hogy mikor fürdeni mész, izzad a kezem.
Mert bár eltelt vagy húsz év, mikor valamiért hagytad,
Hogy megcsókoljalak a ligetben a fagyban.
Hogy én legyek AZ aki, Nekem meg Te valaki,
Szóval, hogy húsz év ide s tova, és még úgy nézek Rád most is,
Mint még akkor sem soha.
Elrebegem szépen, hogy egy csillag vagy az égen,
És hogy Te vagy az év anyja, hogy okos vagy s nem balga.
Hogy Te vagy nekem a szerető, a nej, meg a szerelő,
Mert ha épp eltéved a lelkem, Te visszaszerzed menten.
Azt is leírhatnám, de úgyis tudod,
Hogy ha nem szeretnélek, én lennék a tulok.

(2018 aug/szept.)

DIY: Ági és Gergő – 20 év – 1998.09.14
Költészet

A huszadikra

Dabóczy Gergely – A huszadikra
(Aginak, a huszadikra – 1998.09.14)

Mintha már ismernélek,
Már láttalak valahol,
A szív ezt súgja, S zakatol,
Ha meglátlak egyszerre,
Valami elrabol.
Nem is tudom ki vagy,
Mert mindig új mit látok,
Játszmázunk, ha beüt,
A hét éves átok,
De itt vagyunk, és együtt,
És nem nélküled az úton.
És nem is tudom, lehet-e másképp,
Pedig sokszor így vajúdom.
Húsz éve Veled. Szabadon!
Ismerlek jól, de idegen szavakon
Talállak meg újra, és újra,
Mert nem is lehet másképp!
Hisz nem is lehet másképp,
Mert Te vagy szívem húrja.
Valami (anno) felgyúlt,
És bár nem lobbant a máglya,
Azóta is kúszik a fortyogó szent láva,
Egyre széjjel a bőr alatt, a testben.
És ez te vagy.
Egy egész élet-végtelenben.

(2018 aug/szept.)

DIY: Ági és Gergő – 20 év – 1998.09.14
Debrecen MODEM

Impressziók kiállítás a MODEM-ben, Debrecen, (2018.07.14)

Impressziók. Monet-tól Van Goghig, Matisse-tól Warholig Monet, Degas, Cézanne, Van Gogh, Modigliani, Matisse, Picasso, Warhol, Lichtenstein és Francis Bacon művei június közepétől a MODEM-ben, a debreceni Modern és Kortárs Művészeti Központban. A mintegy 10 milliárd forint biztosítási összértékű anyag a Johannesburgi Művészeti Galéria gyűjteményéből érkezett és szeptember 23-ig látható. Link: http://www.modemart.hu/impressziok/

Kattints a nagyobb képért! (A megnyitott kép a back gombra záródik…)

Költészet

Lélekbonctan

Dabóczy Gergely – Lélekbonctan

 

Tehát az asztalra került,
Mi eddig a szőnyeg alatt titkon megült,
De most, hogy így kikényszerült;
És hirtelen, mint derült
Égből villámcsapás, ide vetült,
A tény, hogy Te és Én….És már nem Mi,
És mások szerint meg már nem Ti,
Szóval, hogy külön kellene már menni…
Mert ami itt most kiült,
Azon látszik, végleg kihűlt,
A szív, ami vért szív, de már nem érted dobban,
És mert itt hever e roppant
Titkok, bajok és sérelmek halma,
Mint egy csecsemő, ki inkább halva
Jött világra, mert már előre látta
A hibákat amiket úgy hagytunk, s nem elvarrva,
Csak elodázva, mintha készakarva
Kerestük volna az okot,
Hogy együtt ne Mi legyünk, csak egy-egy robot,
Ki mindet bajt megjavít, de meg nem old,
Mint a biztosíték mely sokat bír, de aztán kiold.

Tehát az asztalra tettük, s most itt hever,
Az a rengeteg elnyomott, kimondatlan teher,
Mely lever, és a gyomorban úgy kever,
Hogy émelyeg az ember tőle,
Mert tudod, de el nem hiszed e dőre
Percben ezzel kezdeni semmit sem lehet.
Mert nem tudunk, s már nem akarunk,
És e kínban zsibbad minden tagunk,
És fáj a fej, és ég a szem,
És néha már azt hiszem,
Egyikünk sem ért itt semmit,
Hisz nem jelenthetett csak ennyit?!
Ez a sok év amit együtt álltunk,
Tervezgettünk, variáltunk,
És most úgy úszott el ez az egész,
Mintha csak a penész,
Falta volna fel a lelkem,
El kellene már engednem…
De mégsem merem, s mégsem mered,
Kimondani, hogy menjek ki merre lát,
És fel kell vennünk egy új ruhát,
Egy új arcot, egy új álcát,
Elkezdeni egy új játszmát,
Amit immár külön járva,
Tervezgetve, variálva,
Szíved másért, másnak adva,
Söpörhetjük új rakatba,
A szőnyeg alá takargatva,
Az új sebeket készakarva,
Újra felvakarva…

 

2018.03.24 (07hó)

 

Költészet

Szívzörej

Dabóczy Gergely – Szívzörej

 

Ez most elmúlt.
És nem tudom, hogy lehetett volna-e más,
Vagy szebb,
Vagy jobb.
S, hogy nem volt-e látomás?!

Talán mégis igaz volt?!
És láz volt, és hevülés,
És megannyi ellenszegülés…
És nem is vártam, csak rám talált,
És úgy rémlett ismerem minden szavát.
És ahogy mosolygott, tudtam én jól:
Rejtelmes lényével végképp elrabolt.

Sugárzó személye, átmart minden páncélt,
Védekeznem csupán meddő szándék.

Most meg csak állok egymagam,
Mert Ő itt volt még tegnap,
Ma pedig ma van.
Tényleg éreztem őt? Már nem is tudom…
De valami fáj, és egyedül, ezen az úton
A terhem magam cipelem.
Ridegen…
Hidegen…
Vajon ismertem Őt? Vagy mégis idegen?

S ha nem volt igaz mégsem?
És csak ábránd volt csupán?
Töprengek egyre csak, de mit számít ma már?!
És mégis!
Lehet, Ő sem érti, és én sem,
De ne legyen vége, menni fog!
(Kétlem…!)
Felhívom, talán, ha beszélünk,
(Később! Még nem…!)
Nem üzent?
(Semmi…!)
Ennek már vége, vége….
Jobb lenne elfogadni.

És ez most elmúlt, tudom már, érzem.
De mégis egyre csak vésem
Az arcod, a szívembe mélyen.
Így köszönök el.
Valahogy.
Bárhogy.
Majd túlélem ezt is.
Majd.
Talán.
Akárhogy.

De mégsem tudom eldobni teljesen mit érzek,
Óh, csak egy percet még! Egy órát! Hogy ölelnélek…

Nem hihetem, nem is akarom, hogy ami volt csak álom,
Keringek magamban, s helyem nem találom,
Kár minden könnyért, kár minden szó.
Minden átkozott szívzörej…
…csak hallucináció…

 

2017 / 2018

Költészet

Az ember aztán elfárad

Dabóczy Gergely
Az ember aztán elfárad…

 

Az ember aztán elfárad, leül.
És nem nézi már hány az óra.
Egy kicsit még matat belül,
Aztán tölt egy adag múltat,
Mely a szájpadlásra édes borként vetül.
Ízlelgeti, kóstolgatja, míg az emlék a fejébe száll.
Így éli át újra s újra,
Az első lépést, az első csókot, a születést, s a halált.
Nincs már határidő. Nem sürgős semmi.
Legyint: Nem kerget a tatár!
Csak mered maga elé, bámészan töpreng.
Semmire sincs szüksége ma már.
És ez így van rendjén!?
Hisz megküzdött mindent, mit a sors neki szánt.
Elfáradt, és elég volt. Nem kíván már új talányt.
Ujjával a karfán dobol, sokszor unja is magát.
Most már csak úgy lennie kell. Élni. Várni. Halni.
S egy új testben majd újrakezdheti talán…

 

2018. június