Költészet

Most írhatnám…

Dabóczy Gergely – Most írhatnám…
(Aginak, a huszadikra – 1998.09.14)

Most írhantám azt, hogy a bőröd…
Meg azt is, hogy a szemed…
No meg azt is, hogy a hajad a válladra miképpen omlik le.
Meg azt, hogy amerre nézel, meg amerre jársz…
Meg azt is, ahogy főzöl, meg ahogy a mosógéppel bánsz,
Meg azt is ide kell vésnem, hogy melletted még soha el nem késtem,
Meg még a lábad nyomán is pipacsok nőnek,
És hogy egy ilyen jó nőnek, én vajon miért kellek?
Le kellene írnom, hogy benned minden megvan,
Hogy mindenből vésztartalékod is van,
És így a wc papír sem fogy el soha,
És sampon is van pót, meg sajt, meg bor, meg ruha.
Meg az is tény, hogy Te nem is horkolsz csak Én,
És azt csak hajnalfelé mondod, hogy ne hortyogj már hallod!
Még azt is hozzáteszem, hogy mikor fürdeni mész, izzad a kezem.
Mert bár eltelt vagy húsz év, mikor valamiért hagytad,
Hogy megcsókoljalak a ligetben a fagyban.
Hogy én legyek AZ aki, Nekem meg Te valaki,
Szóval, hogy húsz év ide s tova, és még úgy nézek Rád most is,
Mint még akkor sem soha.
Elrebegem szépen, hogy egy csillag vagy az égen,
És hogy Te vagy az év anyja, hogy okos vagy s nem balga.
Hogy Te vagy nekem a szerető, a nej, meg a szerelő,
Mert ha épp eltéved a lelkem, Te visszaszerzed menten.
Azt is leírhatnám, de úgyis tudod,
Hogy ha nem szeretnélek, én lennék a tulok.

(2018 aug/szept.)

DIY: Ági és Gergő – 20 év – 1998.09.14
Költészet

A huszadikra

Dabóczy Gergely – A huszadikra
(Aginak, a huszadikra – 1998.09.14)

Mintha már ismernélek,
Már láttalak valahol,
A szív ezt súgja, S zakatol,
Ha meglátlak egyszerre,
Valami elrabol.
Nem is tudom ki vagy,
Mert mindig új mit látok,
Játszmázunk, ha beüt,
A hét éves átok,
De itt vagyunk, és együtt,
És nem nélküled az úton.
És nem is tudom, lehet-e másképp,
Pedig sokszor így vajúdom.
Húsz éve Veled. Szabadon!
Ismerlek jól, de idegen szavakon
Talállak meg újra, és újra,
Mert nem is lehet másképp!
Hisz nem is lehet másképp,
Mert Te vagy szívem húrja.
Valami (anno) felgyúlt,
És bár nem lobbant a máglya,
Azóta is kúszik a fortyogó szent láva,
Egyre széjjel a bőr alatt, a testben.
És ez te vagy.
Egy egész élet-végtelenben.

(2018 aug/szept.)

DIY: Ági és Gergő – 20 év – 1998.09.14
Költészet

Lélekbonctan

Dabóczy Gergely – Lélekbonctan

 

Tehát az asztalra került,
Mi eddig a szőnyeg alatt titkon megült,
De most, hogy így kikényszerült;
És hirtelen, mint derült
Égből villámcsapás, ide vetült,
A tény, hogy Te és Én….És már nem Mi,
És mások szerint meg már nem Ti,
Szóval, hogy külön kellene már menni…
Mert ami itt most kiült,
Azon látszik, végleg kihűlt,
A szív, ami vért szív, de már nem érted dobban,
És mert itt hever e roppant
Titkok, bajok és sérelmek halma,
Mint egy csecsemő, ki inkább halva
Jött világra, mert már előre látta
A hibákat amiket úgy hagytunk, s nem elvarrva,
Csak elodázva, mintha készakarva
Kerestük volna az okot,
Hogy együtt ne Mi legyünk, csak egy-egy robot,
Ki mindet bajt megjavít, de meg nem old,
Mint a biztosíték mely sokat bír, de aztán kiold.

Tehát az asztalra tettük, s most itt hever,
Az a rengeteg elnyomott, kimondatlan teher,
Mely lever, és a gyomorban úgy kever,
Hogy émelyeg az ember tőle,
Mert tudod, de el nem hiszed e dőre
Percben ezzel kezdeni semmit sem lehet.
Mert nem tudunk, s már nem akarunk,
És e kínban zsibbad minden tagunk,
És fáj a fej, és ég a szem,
És néha már azt hiszem,
Egyikünk sem ért itt semmit,
Hisz nem jelenthetett csak ennyit?!
Ez a sok év amit együtt álltunk,
Tervezgettünk, variáltunk,
És most úgy úszott el ez az egész,
Mintha csak a penész,
Falta volna fel a lelkem,
El kellene már engednem…
De mégsem merem, s mégsem mered,
Kimondani, hogy menjek ki merre lát,
És fel kell vennünk egy új ruhát,
Egy új arcot, egy új álcát,
Elkezdeni egy új játszmát,
Amit immár külön járva,
Tervezgetve, variálva,
Szíved másért, másnak adva,
Söpörhetjük új rakatba,
A szőnyeg alá takargatva,
Az új sebeket készakarva,
Újra felvakarva…

 

2018.03.24 (07hó)

 

Költészet

Szívzörej

Dabóczy Gergely – Szívzörej

 

Ez most elmúlt.
És nem tudom, hogy lehetett volna-e más,
Vagy szebb,
Vagy jobb.
S, hogy nem volt-e látomás?!

Talán mégis igaz volt?!
És láz volt, és hevülés,
És megannyi ellenszegülés…
És nem is vártam, csak rám talált,
És úgy rémlett ismerem minden szavát.
És ahogy mosolygott, tudtam én jól:
Rejtelmes lényével végképp elrabolt.

Sugárzó személye, átmart minden páncélt,
Védekeznem csupán meddő szándék.

Most meg csak állok egymagam,
Mert Ő itt volt még tegnap,
Ma pedig ma van.
Tényleg éreztem őt? Már nem is tudom…
De valami fáj, és egyedül, ezen az úton
A terhem magam cipelem.
Ridegen…
Hidegen…
Vajon ismertem Őt? Vagy mégis idegen?

S ha nem volt igaz mégsem?
És csak ábránd volt csupán?
Töprengek egyre csak, de mit számít ma már?!
És mégis!
Lehet, Ő sem érti, és én sem,
De ne legyen vége, menni fog!
(Kétlem…!)
Felhívom, talán, ha beszélünk,
(Később! Még nem…!)
Nem üzent?
(Semmi…!)
Ennek már vége, vége….
Jobb lenne elfogadni.

És ez most elmúlt, tudom már, érzem.
De mégis egyre csak vésem
Az arcod, a szívembe mélyen.
Így köszönök el.
Valahogy.
Bárhogy.
Majd túlélem ezt is.
Majd.
Talán.
Akárhogy.

De mégsem tudom eldobni teljesen mit érzek,
Óh, csak egy percet még! Egy órát! Hogy ölelnélek…

Nem hihetem, nem is akarom, hogy ami volt csak álom,
Keringek magamban, s helyem nem találom,
Kár minden könnyért, kár minden szó.
Minden átkozott szívzörej…
…csak hallucináció…

 

2017 / 2018

Költészet

Az ember aztán elfárad

Dabóczy Gergely
Az ember aztán elfárad…

 

Az ember aztán elfárad, leül.
És nem nézi már hány az óra.
Egy kicsit még matat belül,
Aztán tölt egy adag múltat,
Mely a szájpadlásra édes borként vetül.
Ízlelgeti, kóstolgatja, míg az emlék a fejébe száll.
Így éli át újra s újra,
Az első lépést, az első csókot, a születést, s a halált.
Nincs már határidő. Nem sürgős semmi.
Legyint: Nem kerget a tatár!
Csak mered maga elé, bámészan töpreng.
Semmire sincs szüksége ma már.
És ez így van rendjén!?
Hisz megküzdött mindent, mit a sors neki szánt.
Elfáradt, és elég volt. Nem kíván már új talányt.
Ujjával a karfán dobol, sokszor unja is magát.
Most már csak úgy lennie kell. Élni. Várni. Halni.
S egy új testben majd újrakezdheti talán…

 

2018. június

Költészet

Mert egyszer majd nem leszek

Dabóczy Gergely
Mert egyszer majd nem leszek…

 

Mert egyszer majd nem leszek.
Az órám tovább nem ketyeg.
Az élet persze tovább halad, szalad, rohan,
Mint fényes vonatablak az éjben elsuhan.

És ha nem leszek is, nő majd virág.
Szerelmet bókolnak ifjú daliák,
És lányok kacagnak és pirulnak és virulnak,
Ha egy vallomás valóban szívükbe talál.

Ha nem leszek, ki gondol majd reám?
Ha lesz majd új tavasz, és eljő a tűznyár.
És hol leszek majd, ha nem itt?
Énem eltűnik, mint ködben a láthatár…

 

Utószó:

Az élet, véges,
S a vég mindenkire les.
Az élet végtelen,
Mit az ember felfogni is képtelen.

 

2018 június

Költészet

Végülis vagyok

Dabóczy Gergely

Végülis vagyok…

 

Mondják, ki sokat markol keveset fog.
És ezt az szabja meg, kinek mindig több kell,
mint ami másnak is sok?!

És merre, hány a méter?
Nem lehetek elég éber,
ha túllépek a kordonon.

Az hírek gőze kábít, mint a drog.
Unom, hogy más mondja meg, mit higgyek vagy tudok,
De örülök, hogy végülis vagyok…

Mert nem kell a túl sós, a túl édes,
Így ha maradok az igazra mindig éhes,
„Jól lakni” hol fogok?

És ha nem látom a fától az erdőt,
Félek sorsom végleg eldőlt,
Hát hol lesz majd az „otthonom”?

És akkor sem lehetek boldog,
Ha megsúgnak egy számlakódot,
Majd sok fölös vackot összehordok:

Hogy befogják a számat végleg:
– Örülj, hogy van munkád, béred!
Fenyegetve minden napom.

Hol lesz végre békém nékem,
Hol ne kelljen elnézést kérnem,
Amiért végülis vagyok…

 

Amiért is,

Végülis,

Vagyok.

 

 

2018. 03. 21.

 

separator2

 

Lábjegyzet:

A költészet világnapja március 21.
Naima Tabet, a marokkói oktatási, kulturális és tudományos nemzeti bizottság főtitkára vetette fel 1998-ban a nemzetközi költészeti nap kijelölését.
1999. november 18-án az UNESCO közgyűlésének 30. ülésszaka március 21-ét, az északi félteke tavaszának első napját nyilvánította
A KÖLTÉSZET VILÁGNAPJÁvá.

 

 

kakas

Kakas

Idén októberi határidővel magam is indultam a Kakas c. vers és prózaíró pályázaton, amit a Kortárs magyar irodalom csoport írt ki.

Egy verssel pályáztam, és bár nem lettem kiválasztott, ez mit sem csorbítja azt az élményt, amit a mű írása okozott mikor
dolgoztam rajta.
Ímé tehát, itt meg is osztom bőszen Old Begy történetét!
Jó szórakozást!
😀

 

kakas

 

Jó öreg Sam! – gondoltam magamban. Az “öreg” jelzőt persze nem kell szó szerint venni, hiszen nem volt több negyvenévesnél. A Vadnyugaton azt öregezték, akit szerettek és tiszteltek. Old Firehand, a híres vadász is így tett szert jelzőjére. Előbb csak Firehandnek, Tűzkezűnek nevezték, mert minden golyója célba talált. Aztán Old Firehand lett belőle. Engem az a kitüntetés ért, hogy mindjárt Old Shatterhandnek neveztek.
(Karl May – Winnetou I. – Old Shatterhand)

 

Dabóczy Gergely – Egy hős kakasról

A szemétdobján kapirgálva,
Várta Ő, csak egyre várta,
Hogy a hátsó udvar régi bája,
A birodalma láthatára,
Újra szép és nagy legyen.

Szekér elé nincs befogva,
Két szép ökör, és az ólba’,
Nem nyerít a két „lópofa”,
Fakó s Szürke, elnyargaltak,
El, örökre.

Mert a gazda jól eladta,
A disznókat is mind fölfalta,
Üres már a tójófészek,
Elöregszik a tenyészet,
Nem gondozza senki.

Megritkult a háreme is,
Tyúkjainak hűlt helye sincs,
Egy-két vénség kapar, mint Ő,
Mindenkit elnyűtt az idő,
A vasfog rágja.

Itt még régen csikó rúgott,
Tehén bőgött, galamb búgott,
Rikoltott a pulyka hangja,
Kacsa úszott a patakba’,
Ma már nincs itt semmi.

A rossz gazda mind elitta,
Amit lehet, mind eladta,
Mind megette, amit tudott,
A többit meg a tolvajok,
Mind elhordták a tanyát.

Szemétdobján körbekémlel,
De nem lát jól már a szemével,
Örül is tán, ha nem látja,
Sánta lábbal kapirgálja,
A hátsó udvar romjait.

Aztán inkább arra gondol:
“Ha itt macska sem dorombol,
Ha az egerek az urak itten,
Hát, nem maradok itt én sem,
Elmegyek!”

Sarkantyúját felcsatolja,
Szemétdombját hátrahagyva,
Hátra sem néz, úgy de úgy megy,
Mintha nem is lenne tele a begy,
Haraggal és „szomorúval”.

Otthagyja a birodalmát,
Az összedőlt szegény tanyát,
Inkább vándorol, mint várja,
Mikor legyen vacsorája,
A rossz gazdának, soha!

Azóta is vándorol,
Új otthont már nem lel sehol,
De jobb így, mint egy forró tálban,
Nomád lett a vén korára,
De nem bánja!

“Van még egy-két évem hátra,
Inkább megyek, meg sem állva,
Szertenézek a világba,
S arra, hol a szükség látja,
Segítek!”

És így történt, hogy híre ment ám,
Egy kakasnak, ki néha napján,
Feltűnt itt-ott és más tanyán,
Segített apraján, nagyján,
A lábos elől megszökni.

Régen történt, nem él ma már,
Erdő szélen, zöld a határ,
Ott egy nagy kő, alatta Ő,
Sok menekült szerette hőn,
Mindnek hőse volt.

Száz szónak is egy a vége,
Jót teszel, várj jót cserébe:
Nevét kőbe vésve őrzi a kegy,
Így lett hősünk neve:
Old Begy.

2017. szeptember

dART logo kicsi

Befelé figyelj…

Befelé figyelj…

 

És ha minden remény elszáll,
És magad kábult, és sötétnek érzed,
És ha nem látod magad
Egy teljes egésznek.
És ha vársz is csak egyre,
hogy kínkódjaid valaki megfejtse.
És ha nem is érted egészen,
Hogy merültél el a kétségbeesésben.

 

Akkor gyújts magadban egy gyertyát.
Figyelj a csendre, hallgasd a „hangját”.
A kis láng mint oszlatja a sötétség haragját.
Benned a kérdés, a választ keresd hát!
Nyisd meg önmagad, míg a gyertya lángol,
Figyeld a fényét mely tebenned táncol.
Érezd a melegét, áramló erejét,
Engedd át magadon átható, szent hevét.

 

Ha egyedül vagy és lelked egészen árva,
Nem virradhatsz tegnapról egy fényesebb mára,
Ha nem öntesz Te magad
friss vizet pohárba.
Ne várj csodát mástól, melyet magad is tehetnél.
Ne akard más javát, melyet Te is elérhetnél!
Terhedet legtöbbször Te magad teremted,
Viseld, vagy hordozd, vagy ébredj, és tedd le.

 

Ha nincs elég erőd mit tehetnél érted,
Az éned, önmagadhoz még mindig visszatérhet.
A kulcs, hidd el, tebenned van rejtve.
A gyertyád utat mutat, elég csak figyelned.
Dabóczy Gergely
2017

Lófej - 3 szín, szén, pasztell, fekete lapon - 297x420mm - 2017

A ló kérdez

 

Lófej - 3 szín, szén, pasztell, fekete lapon - 297x420mm - 2017

Lófej – 3 szín, szén, pasztell, fekete lapon – 297x420mm – 2017

 

Miközben a képet készítettem, az alábbi vers forgott a fejemben újra és újra és újra…..:
?

Ady Endre: A ló kérdez

Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Döcögök, lógok követlen úton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?