(részlet)


     Azon a napon, a délelőtti órákban, majdhogynem az egész falu kint volt, hogy megnézze, amint utoljára kihúz a 424-es a város felé. Terv szerint a déli járat már dízelmozdonnyal jönne visszafelé. Bandi bácsi különösen figyelt a külsőségekre. Gyurka segítségével hajnalban kitakarította az állomást. Az állomásfőnök még a vágány mellett elhullott széndarabokat is felszedte. Frissen mosott és élére vasalt egyenruhája makulátlan volt. Cipője fénylett.
     Kint  állt a vágány mellett, a rengeteg emberrel együtt várta, hogy a szerelvény befusson.
Gyurka odalépett Bandi bácsi mellé, majd izgatottan azt mondta: 
     – Érdekes nap ez a mai, igaz, Bandi bá’? Várom is az új gépet, kíváncsi vagyok rá nagyon, ugyanakkor sajnálom a gőzöst. 
     Bandi bácsi csak rápillantott Gyurkára, bólogatott, de nem szólt egy szót sem. 
     Az S kanyarban feltűnt a mozdony, ahogy csühögve húzta maga után a vagonokat. Az emberek hangosabbak lettek, néhol nevettek, kiáltottak. Ahogy a vonat közeledett, és erősödött a hangja, úgy erősödött az emberek morajlása is. Az állomás előtt a mozdony megállt, és az embertömeg fele felszállt a vonatra. Úgy gondolták, az utolsó járattal, az utolsó gőzössel még beutaznak a városba, és az első dízelmozdony által vontatott járattal haza is jönnek. Egy kirándulás, egy ünnep volt ez majdnem mindenkinek. Gyurka is felszállt.  
     Mikor eljött az ideje, Bandi bácsi útjára indította a járatot. A mozdony hosszan, nagyon hosszan sípolt egyet, majd elindult. Az állomásfőnök hatalmasat szippantott a levegőbe. Még egyszer utoljára beszívta a „Bivaly szagát”.