Dabóczy Gergely – Lélekbonctan

Tehát az asztalra került,
Mi eddig a szőnyeg alatt titkon megült,
De most, hogy így kikényszerült;
És hirtelen, mint derült
Égből villámcsapás, ide vetült,
A tény, hogy Te és Én….És már nem Mi,
És mások szerint meg már nem Ti,
Szóval, hogy külön kellene már menni…
Mert ami itt most kiült,
Azon látszik, végleg kihűlt,
A szív, ami vért szív, de már nem érted dobban,
És mert itt hever e roppant
Titkok, bajok és sérelmek halma,
Mint egy csecsemő, ki inkább halva
Jött világra, mert már előre látta
A hibákat amiket úgy hagytunk, s nem elvarrva,
Csak elodázva, mintha készakarva
Kerestük volna az okot,
Hogy együtt ne Mi legyünk, csak egy-egy robot,
Ki mindet bajt megjavít, de meg nem old,
Mint a biztosíték mely sokat bír, de aztán kiold.

Tehát az asztalra tettük, s most itt hever,
Az a rengeteg elnyomott, kimondatlan teher,
Mely lever, és a gyomorban úgy kever,
Hogy émelyeg az ember tőle,
Mert tudod, de el nem hiszed e dőre
Percben ezzel kezdeni semmit sem lehet.
Mert nem tudunk, s már nem akarunk,
És e kínban zsibbad minden tagunk,
És fáj a fej, és ég a szem,
És néha már azt hiszem,
Egyikünk sem ért itt semmit,
Hisz nem jelenthetett csak ennyit?!
Ez a sok év amit együtt álltunk,
Tervezgettünk, variáltunk,
És most úgy úszott el ez az egész,
Mintha csak a penész,
Falta volna fel a lelkem,
El kellene már engednem…
De mégsem merem, s mégsem mered,
Kimondani, hogy menjek ki merre lát,
És fel kell vennünk egy új ruhát,
Egy új arcot, egy új álcát,
Elkezdeni egy új játszmát,
Amit immár külön járva,
Tervezgetve, variálva,
Szíved másért, másnak adva,
Söpörhetjük új rakatba,
A szőnyeg alá takargatva,
Az új sebeket készakarva,
Újra felvakarva…

2018.03.24 (07hó)