Dabóczy önálló irodalmi estje

Részlet Csató József újságíró beszámólójából

Az Ősfehérvár Alkotóközösség (ŐsfAlköz) újabb programot szervezett a székesfehérvári Vörösmarty Mihály Könyvtár Oskola utca 7. szám alatti olvasótermében.
Sipos Mari, az ŐsfAlköz  vezetője köszöntötte a szép számú érdeklődő közönséget, akik eljöttek Dabóczy Gergely festőművész, költő, író önálló irodalmi estjére. Megkülönböztetett tisztelettel üdvözölte  Lovag  Dabóczy Gergelyt, az alkotóközösség oszlopos tagját, bemutatkozása alkalmából.
Elmondta: A zeneművészet, az irodalom, a festészet szorosan összekapcsolható egymással, hiszen mindegyik művészet rólunk, emberekről, embereknek szól. Az emberközpontú valóságot tükrözi, közvetíti, mintegy örömszerzés céljából.
A nyolcplusz hat duó nem első alkalommal fogadta el a meghívásunkat, így az örömzenét ismét hallhatjuk Klein Katalin mandolinművésztől és Faragó Péter gitárművésztől.
Sipos Mari az irodalmi esten bemutatkozó Dabóczy Gergelyről elmondta: Nekünk Kecskemétig kellett utazni a Montázsmagazin születésnapjára, hogy megismerkedjünk egymással, pedig itt élünk mindketten Fejér megyében. Sokan láthattuk őt a Grafikától a festészetig című tárlatsorozatán, majd pedig  pengeélen táncoltatta meg a színeket, késes technikával a vászonra kenve.
Hangsúlyozta: sokoldalú egyéniség a mai meghívott vendégem, aki pedagógus szülők gyermeke. A civil életben szoftvermérnök, aki szeretett rajzolni festeni már  gyermekkorában, mégis felnőtt emberként teljesedett ki, amikor eldöntötte, hogy komolyan foglalkozik a festészettel, az írással, a versmondással. Dabóczy Gergely csatlakozott az általam megálmodott Ősfehérvár Alkotóközösséghez, aki tehetségével, alkotásaival gazdagítja a programokat. Cserhát Art díjas, Harmónia Képzőművészeti díjas festőművész, író költő, kiváló versmondó, akit a Római sas Birodalma és Rend vezetője a kultúrában végzett tevékenysége okán ebben az évben lovaggá avatott a budapesti  Danubius Hotel Gellért különtermében.
Ezután Dabóczy Gergely beszélt eddigi munkásságáról, terveiről Sipos Mari kérdései alapján.
Gergő az esten számos versét mondta el. Humoros szövegei, költeményei nagy sikert arattak.
2012-ben jelent meg Az egy karosszék naplója című kötete. Ebből felolvasott az esten egy részt.
Nagy érdeklődéssel olvassuk a világhálón Gergő, Schwidel, egy örült művész kalandjai  című rendszeres írásait, jókat derülve a történeteken!
Sipos Mari megemlítette még: hogy az ŐsfAlköz igen sikeres és  szeretett, megbecsült tagjának még nagyobb rálátása legyen a világra, sok felkérésnek  eleget tesz az ŐsfAlon kívül is.
Méltán büszke lehet az eredményeire: már több kiállítást is megnyitott, sok  helyre  hívják verset mondani, központi ünnepségekre, vidéki városokba egyaránt. A  napokban éppen Zámolyon, ahol családjával él, mondott verset a hősök napja alkalmából.
A nagy tetszést aratott önálló irodalmi esten, bemutatkozása alkalmából, Lászlóné  Lakner Lilla, a Vörösmarty Mihály Könyvtár munkatársa átnyújtotta Gergőnek az ŐsfAlköz és a Vörösmarty Könyvtár díszes Emléklapját.
Az utolsó járat - 424 locomotive

Az utolsó járat

(részlet)


     Azon a napon, a délelőtti órákban, majdhogynem az egész falu kint volt, hogy megnézze, amint utoljára kihúz a 424-es a város felé. Terv szerint a déli járat már dízelmozdonnyal jönne visszafelé. Bandi bácsi különösen figyelt a külsőségekre. Gyurka segítségével hajnalban kitakarította az állomást. Az állomásfőnök még a vágány mellett elhullott széndarabokat is felszedte. Frissen mosott és élére vasalt egyenruhája makulátlan volt. Cipője fénylett.
     Kint  állt a vágány mellett, a rengeteg emberrel együtt várta, hogy a szerelvény befusson.
Gyurka odalépett Bandi bácsi mellé, majd izgatottan azt mondta: 
     – Érdekes nap ez a mai, igaz, Bandi bá’? Várom is az új gépet, kíváncsi vagyok rá nagyon, ugyanakkor sajnálom a gőzöst. 
     Bandi bácsi csak rápillantott Gyurkára, bólogatott, de nem szólt egy szót sem. 
     Az S kanyarban feltűnt a mozdony, ahogy csühögve húzta maga után a vagonokat. Az emberek hangosabbak lettek, néhol nevettek, kiáltottak. Ahogy a vonat közeledett, és erősödött a hangja, úgy erősödött az emberek morajlása is. Az állomás előtt a mozdony megállt, és az embertömeg fele felszállt a vonatra. Úgy gondolták, az utolsó járattal, az utolsó gőzössel még beutaznak a városba, és az első dízelmozdony által vontatott járattal haza is jönnek. Egy kirándulás, egy ünnep volt ez majdnem mindenkinek. Gyurka is felszállt.  
     Mikor eljött az ideje, Bandi bácsi útjára indította a járatot. A mozdony hosszan, nagyon hosszan sípolt egyet, majd elindult. Az állomásfőnök hatalmasat szippantott a levegőbe. Még egyszer utoljára beszívta a „Bivaly szagát”.

Egy karosszék naplója - Sir Singleton

Egy karosszék naplója

(részlet)

     Még azon az éjjelen, mikor a Bárót elhurcolták, a cselédség távozott a villából. A mozdulatlanság mindenütt szétterjedt. Sir Singleton és Miss Madlein kezdeti rémülete alábbhagyott, majd keserű nyugalomba fordult. A nyugalomnak ez a fajtája még számukra is szinte elviselhetetlen volt. A könyvtárszobában rég nem nyílt ki az ablak, a levegő már kissé áporodott volt, bár nem volt annyira zavaró, a rengeteg könyv jó illata uralkodott még mindig. A parázs már rég elhamvadt. Az asztalt és a karosszéket finom, fátyolszerű por takarta. A konyakospohárból az alkohol elpárolgott, csak valamilyen sárgás, olajszerű anyag ült a pohár fenekén. Az ital egykori szintjét egy halvány, a peremhez viszonyítva ferde vonal jelezte. A pohár mellé tett nyitott könyv álmosan ásított. Egy félbehagyott mondat várta, hogy befejezzék.
     A két bútordarab a hatalmas üvegajtón keresztül követte az évszakok múlását.
     A havat a teraszról nem lapátolta el senki, csak a napsugarak tüntették el idővel. A parkban elburjánzott a növényzet, a fű magasra nőtt. A faleveleket a lépcsőkről csak a szél söpörte arrébb. Majd mikor ismét leesett az első hó, Sir Singletonnak hiányérzete támadt. Kényelmetlenül fészkelődni kezdett, aztán rájött, hogy a hiányérzete honnan ered: A hóesés látványa már nem okozott neki akkora örömöt, mint azelőtt. Közönyösen bámult kifelé, és a csalódottság lyukat mart szívében. 

A hős

A hős

(részlet)

     Egy darabig csak állt felette, és bámulta a földön. Cipője orrával megbökte. Körülnézett, lassan leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Zavarban volt, azelőtt csak a tv-ben látott ilyesmit. 
     Az ujjai körbefonták a markolatot, majd megemelte. Sietve  felállt, de a fegyver nehéz volt; meglepődött, ez a lendületét megtörte kissé. 
     A fiatal fiú kezébe úgy illett a fegyver markolata, mintha csak méretre készült volna. Beleolvadt a markába, eggyé vált vele. A hideg acél, a pisztoly súlya, a szerkezet precizitása tiszteletet parancsoló volt. Élvezte, ahogy a nehéz vastól megduzzadnak az izmok kamasz, póklábszerű vékony karján. Feltöltötte a fiút, életerőt pumpált bele, magabiztossá tette. Körbeforgatta, nézegette, nagyon tetszett neki. Látta, a tár a helyén van, de nem tudta, hogyan kell kivenni. Lehet, hogy üres?! – gondolta magában. 
     Úgy döntött, a neten majd megnézni, milyen pisztoly is ez. Miközben a hátizsákjába rejtette, eszébe jutott: lőszer is kell hozzá! De milyen? Honnan vegyen? 
     Visszavette a zsákot a hátára, és hideg, jóleső bizsergés futott végig a gerincén. A tudat, hogy ott a fegyver a zsákjában. Az övé! Az ő fegyvere, ami biztonságot, erőt és hatalmat ad. Igen, hatalmat! (A zsák húzta a vállát.)
     Hatalom! –  zakatolt az agyában. – Tekintély! Ez az! Tekintély! – megrészegült a gondolattól.

A temetés

A temetés

(részlet)

     Fátyolos szemével az égre pillantott. Egy gólya vitorlázott keresztül a park felett, mintha csak valamiféle vigaszt akarna nyújtani az újjászületés hírnökeként. Sokáig kísérte figyelemmel a madarat, egészen addig, amíg az apró ponttá zsugorodva el nem tűnt a szeme elől. Ekkor behunyta a szemét, és élvezte a nap melegét, melybe arcát merítette.
     Maga sem tudta, miért, talán a gólya látványtól vagy a kellemes napfürdőtől, egyszerre úgy érezte, megbékélt.
     Egy darabig így maradt, élvezte a megnyugvás állapotát. Ezt a pár másodpercet kifejezetten kellemesnek találta. Egy kicsit még szégyellte is magát.
     Annyira furcsán jól érezte magát, hogy is idő elteltével már roppant mód zavarta is. Egyszer csak egy ismerős hang ütötte meg a fülét:  
     –  Mondd csak, meddig akarsz még ott pöffeszkedni? 
     Albert bácsi kissé zavartan kinyitotta a szemét. Körülnézett, de nem látott senkit. Majd felocsúdott, és attól félve, hogy elszaladt az idő, és elkésik a temetésről, a zsebórájáért nyúlt. De az óra minduntalan kicsúszott a kezéből. Bosszankodott ügyetlenségén, és a hang ismét megszólalt, közvetlenül előtte: 
     – Arra aligha lesz itt szükséged.

Albrecht Dürer önarckép 1484 ezüstvessző rajz

A tolvaj

(részlet)

     Hanyatt dőlt az ágyon, és arra jutott, más lehetőség nemigen lévén, megkéri majd Gulianit, hogy adjon haladékot. Arra nem is akart gondolni, hogy mihez kezd akkor, ha Guliani ebbe nem egyezik bele. Mielőtt ez nagyon mélyen megült volna a fejében, elaludt. 
     Másnap reggel, mikor felébredt, sebtében felöltözött, majd összeszámolta a pénzét. Még a fele adósságára sem volt elegendő. Egyszeriben óriási düh kerítette hatalmába, szeme kivörösödött, szemöldökét összeráncolta. A feje majd szétrobbant. A kezében lévő pénzt a falhoz vágta.  
     Pont ekkor lépett be az ajtón a kőfaragó, hogy megkérdezze, esetleg nem tartana-e velük, a családdal a templomba, a délelőtti misére. Az öreg kikerekedett szemmel állt a küszöbön, és a fiút bámulta. Giovanni meglepődött, majd felkapta köpenyét és elrohant. 
     Egész Firenzében nagy volt a sürgés-forgás. Az emberek benépesítették a tereket, utcákat. A ragyogó tavaszi napsütés a szokásosnál is több embert csalt a levegőre. A templomok harangjai zúgtak. A tömeg morajlásából harsogó nevetések bukkantak fel, majd merültek alá ismét. Az árusok kiáltásai hallatszottak mindenfelé, ahogy kínálták portékáikat, próbálták túlkiabálni a népet. 
     Giovanni ment az orra után, céltalanul bolyongott, keresztülvágva a tömegen, elmerengve gondolatai között. Egy kép nem hagyta nyugton, egy kép, ami szinte beleégett a képzeletébe. Az, ahogy a mestere ott áll az ajtóban, megütközött tekintetét a fiú arcába fúrja. 

A vágy - csillár

A vágy

(részlet)


     Egyszerre a repedés másfél méternyit haladt előre a plafon közepe felé. A növekedés folyamatát kísérve kisebb-nagyobb darabokban hullott alá a vakolat, amitől erősen hízásnak is indult. 
     Borzasztóan megijedt. Végigtapogatta magát, már amennyire tudta, hogy minden rendben van-e, nem történt-e esetleg szakadás az ő növekedési terveiben. 
     Nem történt. 
     Sóhajtott egy nagyot, majd lassan mosolyra húzta a száját. 
     Egy, a padlón heverő törött tükördarabban vizsgálgatta magát. Egyre nagyobb gyönyörűsége telt a dologban. Megfeszítette immár szélesebb mellkasát, csodálta termetes méretét. 
     Valami megmagyarázhatatlan boldogság kerítette hatalmába. Eufórikus állapotba került, elbódította saját szépsége és ügyessége, hogy egyik percről a másikra ilyen termetes, szép repedéssé fejlődött. 
     Körülnézett, esetleg látja-e valaki. Maga előtt, úgy 70 centiméter távolságban észrevett egy stukkót, amint csendesen vihorászva őt bámulta. 
     – Mit röhögsz, te?! –  förmedt rá olyan hangsúllyal, hogy a kör alakú stukkó átmérője 3 centit zsugorodott. 
     Megszeppenve pillantott a repedésre, és hebegve-habogva csak ennyit mondott: 
     – Semmit, tényleg semmit. Bocsánat! – És pironkodva lesütötte a szemét. 
     –  Hátrább az agarakkal, fiatal barátom! – csilingelt egy hang a terem közepén békésen függő óriási csillár felől. 

Szerelem

(részlet)


     Egy sárga fogkefe bámészkodott a vízcseppekkel borított poharában. Kihajolt a peremére, és nézegette, nézegette, ahogy a kövér cseppecskék himbálóztak házának oldalán. Olykor behúzódott a pohár belsejébe, és az üvegfalon keresztül leste a gömböcökben tükröződő fordított világot. 
     Büszke volt a házára, tetszett neki, szerelmes volt belé. Ha a fogkefe megmozdult, mindig nagyon óvatosan tette, nehogy a pohár oldalán a cseppek leguruljanak. A pohár ezért rendkívül hálás volt. 

Abszurd Mese - Nap

Abszurd mese

(részlet)
 
     Körülkémlelt, mi legyen a következő áldozata. Elhatározta, hogy az egyébként is egymás felé rohanó Androméda-galaxist és a Tejútrendszert pusztítja el elsőként.
     Akaratának nem lehetett ellenállni. Az idő már rég elveszítette jelentőségét, mint olyan, gyakorlatilag nem is létezett. A tér engedelmesen meghajlott, és a két galaxist kritikus távolságba helyezte.
     A kataklizma robbanásszerűen indult be. A gravitációs erők hatására a két óriás morbid táncba kezdett. Mint egy kígyó, egymásba fonódva kanyarogtak a spirál karok. Izzó robbanások kísértek minden mozdulatot. Olykor az egész egybefonódott rendszer pulzált, máskor remegett, mint a kocsonya, megint máskor pedig, mint kemény sziklatömbök, rontottak egymásnak egyes részek, melyek darabokra törve zúzódtak szét. A forgatagban egy-egy csóva kilökődött; egy része azonnal szertefoszlott a térben, másik része még –szinte pánikszerűen–  próbált kapaszkodni a központi részhez, de végül mégiscsak megadta magát, elvékonyodott, levált, majd szétszóródott. 
     A halál elbűvölve nézte a jelenséget. Saját hatalmától megrészegült. Szájában valami édeskés ízt érzett, amit akaratlanul is kóstolgatni kezdett. A hatalom édes íze. Az önteltség úgy terült szét tudatán, mint az ópium, amely rátelepül az idegvégződésekre.
     Ám amint a kataklizma alábbhagyott, meglepődve tapasztalta, hogy a környezet  lassan összeáll, és komplex rendszerré épül. Az összeolvadás hatalmas, pusztító folyamatában egy nagyobb galaxis született, mely bölcsőként újabb életek létrejöttének lehetőségét hordozta magában.
     –  Látod, mit műveltél? – kacagott fel az  Élet Szikrája.